A napokban Szegeden „High-tech export és ápolónő import” c. előadásom után egy kórházigazgatóval vacsoráztunk. Egyetlen dilemmát jártunk körbe. Modellt vagy modellcsinálót kell-e előbb fabrikálni? D. Pink nyomán feltételezzük, hogy konceptuális korban élünk, így abban maradtunk, hogy a modellcsináló fabrikálásához is kell modell.

Volt egy fontos, majdnem hogy lényeges kitérőnk, de nem mellékvágányunk. Megkérdeztem, hogy lehetnek-e modellek a kórházról szóló szappanoperák. A szakértő kapásból rávágta, hogy ugyan a szaknyelvben nem hibáznak, de az orvosok észjárását tévesen mutatják be. Az orvos, legalábbis a jobbikfajta, nem analitikus gondolkodású.

Beszélgetésünk végére egyértelművé vált, hogy olyan modellt kellene összeeszkábálni, amelynek a hangulatteremtés a lényege. Egy olyan hangulat, ahol az orvosok és az ápolók eldönthetik, hogy jól csinálják dolgokat vagy jó dolgot csináljanak. Az orvos a kórházban dolgozzon, de ne a kórházért dolgozzon. Mintzberg azt mondja, hogy a szalonnás-tojásrántottában a csirke érintett, de a disznó teljesen elkötelezett. A profi orvostól, profi tanártól, profi színésztől és profi sportolótól ne várjunk elkötelezettséget a munkahely iránt. Ők egyszerűen csak ott dolgoznak, és valamennyire lojálisak a munkahelyhez is, ha a szakmai profizmus az megengedi.