Tavaly ősszel megnéztük A három nővér-t. „Hogy megértsük a szöveg alatti rétegek híres csehovi szüneteit, csak abban bízhatunk, hogy a kapcsolatokból fakadó rejtett feszültségek vezetnek majd minket. A szereplők legtitkosabb életébe kell behatolni. Itt találhatjuk meg mindegyikük saját személyes kérdéseit, illúzióit, hazugságait, féltékenységét, szenvedélyét, bűnösségét, kétségbeesését. Ezeken túl mindegyik szereplő azt keresi, hogy fedezheti fel magának azoknak a kérdéseknek valódi és mély értelmét, hogy ki vagyok én, és miért vagyok itt?”- írja Andrei Şerban a darab rendezője.

Tegnap Balatongyörökről visszautazva elhatároztam, hogy hamarosan ismét megnézzük, nem tudom hányadszor. És otthon belelapoztam a drámába.

„Kétszáz, háromszáz, talán ezer év múlva – nem az időpont a fontos – új, boldog élet támad. Mi természetesen, nem fogunk részt venni ebben az életben, de érte élünk, érte dolgozunk, igen, érte szenvedünk…”

„Ó, hol van az én múltam, mikor még fiatal voltam, vidám és tehetséges? Mikor nemesen gondolkoztam és álmodoztam, a jelent, a jövendőt a remény világította meg. Miért van az, hogy alig kezdünk el élni, máris unalmasak, szürkék, érdektelenek, lusták, közömbösek, haszontalanok, szerencsétlenek leszünk?”

„A jelen undorító, de azért, hogyha a jövőre gondolok, akkor minden megszépül! Olyan könnyű lesz, olyan tágas; és a távolban fény lángol fel, látom a szabadságot, látom, ahogy én és gyermekeim megszabadulunk az ürességtől, a kvasztól, a libától és káposztától, az ebéd utáni alvástól, az aljas naplopástól…”