Új döntéstan könyvem végére írogatok egy epilógust, ami nagyjából arról szól, hogy hol tanítható a dontestan-5-0. Mondjuk, hogy a tan(ítás) helye az egyetem. Vizsgáljuk meg, hogy a különböző anyanyelvűek miként látják az egyetemet.

Egy budapesti előadásán hallottuk Basarab Nicolescutól a „madarak kiszabadítása e ketrecekből” metaforát. Nagyjából a négy tan próbálgatja saját ketrecéből – anyanyelvén – leírni az egyetem valóságát. Mindegyiknek van egy dogmatikus és egy kortárs fogalomvilága. Így mondhatjuk, hogy nyolc fogalom vetélkedik. A tanokat, fogalomviláguk mellett a módszer is meghatározza. A mai divat, minden tanra rátukmálta a kauzalitást és az indukciót. Ha a ketrecekből így festhető le az egyetem, akkor továbra sem lesz a curriculum gyártók kedvence a kortárs döntés-művészet. Nos, ebben a módszer-viharban a ketrecekből talán a következő interdiszciplináris valóságok láthatók.

Az egyetemet transz-diszciplinárisan – kirepülve a ketrecből – talán csak Umberto Eco írta le:

„Mi sem hasonlít jobban egy kolostorhoz (amely félreeső tájakon épült, barbár és idegen ajkú hordák veszik körül, a külvilággal nem törődő, saját kutatásaiknak élő szerzetesek lakják), mint egy amerikai egyetem. Olykor a fejedelem magához hívat egy-egy szerzetest, megteszi tanácsosának, s követi megbízással Katájába küldi, ő pedig a zárdából egykedvűen kilép a világi életbe, s a hatalom embereként ugyanazzal az aszeptikus tökéllyel igyekszik kormányozni a világot, amellyel addig görög olvasmányait rendezgette.” (Eco: Új középkor 55 old)

Egyetlen kiutat látok itt és most: viharban tanítani és visszapofázni a ketrecben lévőknek