„Nekünk is van lovunk a vágtához” (…i mi konja za trku imamo) – mondja a szerb közmondás. Az üzenete pofon egyszerű: meg tudom lepni azt aki lenéz. Nem tudok hasonló üzenetű közmondást a magyar nyelvben. Tanult kollegámmal a ma esti sörözésnél találtunk egy tucat hasonlót, de egyik sem volt az igazi. A leg közelebbi az: „Én se ma jöttem le a falvédőről!” Mindegy, a lényeg az, hogy vannak az életben játszmák. Kevés az üdvözítő. Többnyire úgy van ahogy a költő írja. „Sáros a tér, undok a harc,/Oly silány a harci pálma:/Olcsó hírnév, darab kenyér…/És érettük odaveszne/Ifjuságom minden álma!” (Ady) De mi van ha nem silány a pálma?

Veszélyes a túlzott önbizalom. Bődületes szamárság azt hinni, hogy az önbizalmon múlik, megnyerem-e a súlyemelő világbajnokságot, vagy meghódítom-e a szépségkirálynőt. A játszma akkor érdekes, amikor szamarat csinálsz abból aki túlzott önbizalommal rugaszkodni neki valaminek. Műfajunkban ez a kognitív torzítások közé tartozik. Amikor tanult emberekkel firtatjuk ezt a jelenséget, akkor látjuk, hogy a túlzott-ön-bizalom, nem is egy jó fogalom. A bizalom fogalomra pakolt fogalmak nem azt adják amire gondolunk. Milyen olvasatot adunk a bizalom fogalomnak, és milyent a bízni-nak. A bízva bízzál, az mi? No ilyen messzire most nem megyek. Madách, enyhén szólva, nem a kedvencem.

Lapozgatom már egy órája Kahneman könyvének, szerb, horvát, magyar és angol nyelvű kiadásait és ott vagyok ahol voltam. Lassan rájövök, hogy qrva nehéz leírni a dolgokat amelyek leírhatatlanok.