Valamikor nagyon régen a filozófusok (magyarul: bölcselkedők) feszegették a boldogság (eng: happines) és vígság (eng: cheerfulness) fogalmakat. Most jó nagy marhaságot írtam, hiszen bárki gondolkodhatott erről csak le se sz@rta, hogy firkáljon róla. A pszichológia, szociológia és minden (puha) -lógia eredete régebbi, mint az elnevezése. Ezek, bölcselkedésmentesen, de bele-bele piszkáltak a boldogság és vígság állapotokba

Gyermekkoromban sokat ólálkodtam a pingpongteremben. Láttam Európa élvonalába tartozó játékosokat. Sőt egyszer a világ akkor két legjobb játékosát is. Kéthetente elsőosztályú röplabda meccseken is bámészkodtam. Évente egyszer láttam az akkor Európa élvonalába tartozó röplabdázókat. Kosárlabda Európa bajnokságokat is láttam élőben. Valahogy mindig adta a sors, hogy megtapasztaljam a tudásszinteket. Így vagyok mesterségemmel is. A tudomány-filozófiából tudom, hol van Thomas Kuhn és hol kullognak a többiek. A tudás-filozófiából tudom, hogy hol van Michael Polányi és hol kullognak a többiek. A döntés-filozófiából is tudom, hogy hol van Herbert Simon és hol kullognak a többiek.

Boldog voltam, hogy láttam az akkori EB bronzérmes pingpongozót, de nem voltam vidám, hiszen legyőzte hazai kedvencemet. Boldog voltam amikor láttam James March, és Nassim Taleb előadásait, de egyáltalán nem voltam víg. Fordított esetek is vannak. A vasárnap délelőtti negyedosztályú meccseket nézve mindig vidám voltam, de sosem boldog. Rengeteg vigadozást nyújtottak negyedosztályú előadók, de egyáltalán nem voltam boldog, hogy ilyenek tanítják a fiatalokat. Vannak olyanok, amikor mindkettő és van, amikor egyik sem jön össze.

„Nagyon rosszat tenne vele. Mert aki megfosztja az átlagembert az élete nagy hazugságától a boldogságát veszi el tőle.„ (Ibsen:  A vadkacsa) Vajon mit mondana Ibsen mester a vidámság elvételéről. Az is lehet, hogy mondott valamit Ö vagy más, csak én keveset olvasok. Korunk vidámságfelszámoló intézkedéseit kevesen boncolgatják.