Tegnap este az étteremben kollégámmal megrendeltünk egy üveg jó vörösbort. A pincér végig a szokásoknak megfelelően szolgált. Megkérdezte, hogy megkóstolom-e. – Igen, és tudod, mit kóstolok. A hőmérsékletét. Az ízét ismerem, standardizált és nem változhat. – Van, aki hűtve kéri – mondja a pincér. –  Dobd ki azokat, aki hűtött vörösbort vagy hab nélküli sört kérnek, és a konyakot nem a desszert mellé isszák. Azokkal más bajod is lesz. Ők azok, akik az asztal alatt levetik a cipőt, és suttogva telefonálnak. Ők azok, akik képtelenek megérteni, hogy a pincérlányok a vendégre mosolygása a munkaköri leírás része és nem a csábítás kezdete.

Az is lehet, hogy engem kell majd egyszer kidobni, amikor visszaküldőm a hideg vörösbort. Lehet, hogy engem kell majd egyszer kidobni egy Ady strófa használata után. Lehet, hogy majd egyszer engem kell kidobni egy bosnyák vagy székely vicc elsütése után.

 „Ez a legfontosabb, ez mindenekfelett való: a hűség önmagunkhoz. Tragikus, hogy legtöbben nem ismerik önmagukat, s így nincs mihez hűségesnek lenniők.” (Márai)

Bourdieu pazarul megírta a „belépési adót” a tudósok zárt közösségébe. Lehet, hogy majd valahol a tavaszi félévben valamelyik órán prédikálok a kilépési adóról. Talán a tükörbenézésnél a legkisebb a belépési adó és legnagyobb a kilépési adó