Sorszámot nyomtattatok ki a géppel. Sorban állok. Nyomtatványt töltetnek ki velem. Káromkodok. Ő is káromkodik, de halkabban. Utáljuk egymást, de nem bírunk boldogulni egymás nélkül. Mindketten karbantartjuk az életünket. Várom a vízóracserélőt. Ő sem élvezi a munkáját, aminek a fizetéséből fizeti az ő testének és odujának karbantartását. Adminisztrál. Húszoldalnyi értelmetlen szöveg és szám, amelyeken ötvenszer szerepel a nevem és megboldogult anyámé is. Beszkenneltetem. Keresek egy email címet, ahova elküldöm. Keresek egy helyet, ahol tárolom a papírt. Töredékét nem írtam le egyetlen eseménynek. Elromlik a zár. Fél nap, és még fél nap, amíg megkeresed a pénzt a zárcserére. Megszámlálhatatlan ilyen karbantartási esemény van. Fordítva teszem fel a kérdést: mi van még az életünk és a rászorultak karbantartásán kívül? A kérdést Parkinson járta körül.

Sokadszor ismétlik a Napok Romjai című filmet. Olvastam néhányszor, láttam is többször, idéztem is belőle, de nem elégszer. Nem vagyok gróf, akinek elintézik a vízórát, a telefonszámlát, a zárat és minden mást, amire elmegy az élet. Kevés gróf van, akinek a főkomornyikja és házvezetője, és többtucatnyi karbantartója intézi karbantartását. A többi jámbor mást sem csinál, csak karbantart, hogy legyen mit karbantartani. Írok, hogy legyen miből karbantartani a feltételeket, hogy írhassak.

Nem is tudom minek nevezném az élet adminisztrációra pocsékolt részét? Talán rákfene? Talán züllés? Az ember életének mekkor részét rabolják el a bürökraták. De ez sem a legfurcsább. Nekem, csak egy dolog érthetetlen. Az igazán megemészthetetlen az, hogy vannak akik értik, hogy egy életben sokezerszer le kell írni a nevedet, anyád nevét és még milliónyi adatot.

Nos, nem csak lét-karbantartás van. Van még okoskodás-karbantartás is. Ha el tudsz lopni néhány pillanatot a karbantartásodtól. A gondolkodás-karbantartónak nem szándéka olvasója elé ömleszteni gondolatait, hanem csupán csak gondolkodik. „A munkátlanság a művészet legfelső foka. A nagy költészet nem csupán azt állítja, amit mond, hanem egyben a mondás tényét is a mondás lehetősége és lehetetlensége”. (Giorgio Agamben)