Doktori disszertációjában Géczi István a kapusok látásáról írt. Vizsgálta, hogyan lát a kapus, milyen vizuális képességek szükségesek, valamint, milyen pszichikai tényezők kapcsolódnak ehhez. A lényeg, hogy a látás gyorsasága és pontossága fejleszthető. Itt és most egy különös kapusfajról okoskodom. Azokról, akik nem akarják, vagy képtelenek látni a másik egyetem játékosainak lövéseit. Van, aki ugyanazt látja a DBA, MBA, PhD, DSc. iskolákban, a jégkorongban, a jégtáncban, a gyorskorcsolyában és a csúszókorongban. Mind a nyolcban van izzadás, de egyikben sem muszáj nyitott tenyérből, az asztal felett, az asztal mögül feldobni a labdát. Ami a lényeg: mind a nyolcban kell(ene) látni! De az is lehet, hogy van kapu, ahonnan mégsem szabad látni.

„Az új ember vágyakozik az automobilra és örül is neki; de azt hiszi, hogy magától terem, valami paradicsomi fán. Lelke mélyén nem ismeri a civilizáció művészi, mintegy összehasonlíthatatlan lelkét, és soha nem fog a lelkesedésével a gépekről azok felé az elvek felé fordulni, amelyek ezeket a gépeket lehetségessé tették.” (Ortega, 1929). Hajdanában létezett a minőség látása és a szabályok betartása közti feszültség, de végül jöttek a minőségellenőrök és megszűnt a feszültség. A szenvedélye vezérelt „megtanult és megtapasztalt” átalakult szabálykövetéssé. Nem értik, hogy a minőség nem birtokolható, hanem jelentést ad a cselekedetnek.​ Ahol bizalmatlanság uralkodik, ott jön a túlszabályozás, felügyelet, elidegenedés. Amire vágysz, azt gyakran úgy képzeled el, mint valamit, ami már egyszer jó volt, de most egy új, jobb szinten szeretnéd átélni.​ Az etika nem parancs, hanem szenvedélyes felelősségvállalás. A dolgok megértése nem egy végső cél felé tart, hanem inkább elvándorol tőle. Itt és most ebből a kapuból ahol állok, úgy látom, hogy a szabadság, felelősség és bizalom is lehet értékteremtő. „A filozófia nem igényli a tömegeknek sem a pártfogását, sem a figyelmét, sem a rokonszenvét. Érdeklődésével a teljes haszontalanság felé fordul, és ezzel megszabadul attól, hogy az átlagember alávetettje legyen. Ismeri tulajdon Önmagát, a maga problematikus mivoltában és serényen magához öleli a maga szabad sorsát, mely a Jóisten madarának a sorsa, nem kíván senkitől semmit, nem törődik semmivel, nem védekezik semmi ellen.” (Ortega)

………………………

Tivornyáztam egy picit és ezt a szöveget megírattam Ljudmila Ulickaja stílusában. A gép villámgyorsan kiköpte:

Ljudmila Ulickaja stílusára jellemző a bensőséges, lírai realizmus — finom, mégis kegyetlen pontossággal megrajzolt emberi portrék, a mindennapok apró gesztusaiban rejlő etikával. Hősei nem hősök, hanem esendő, tétovázó, morális döntések előtt álló emberek. Szövegei gyakran hömpölygő, reflexív mondatokból állnak, kevés párbeszéddel, szelíd iróniával és együttérzéssel átszőve.​ Ez az átirat az Ulickajára jellemző „csendes bölcsesség” tónusát követi: erkölcsi szemlélődés, lírai belső hang, rejtett irónia és az ember morális törékenységének mély megértése. Íme a kérésed szövege Ulickaja modorában átírva:

A kapus látása

Doktori disszertációjában Géczi István a kapusok látásáról írt. A szemről, amely nem csak néz, hanem őriz is — valamit, ami több, mint egy kapu. A tekintetről, amelyben a reflex egyszerre biológia és etika. Azt vizsgálta, hogyan lát a kapus, milyen izmok mozdulnak meg a pillantás mögött, mikor az ösztön és a tanult tudás egy hajszálnyi másodpercre találkozik. Hogy a látás gyorsasága és pontossága nem adottság, hanem megtapasztalható, formálható, mint egy izom, amit a lélek erősít.

És én most egy másik kapusfajról beszélek. Azokról, akik nem akarnak látni. Akik előtt a labda nem tárgy, hanem kellemetlenség, egy másik egyetemről érkező lövés, amitől félni jobb, mint érteni. Persze, vannak, akik mindenhol ugyanazt látják: a DBA, MBA, PhD vagy DSc iskolákban, a jégkorongban, jégtáncban, gyorskorcsolyában és csúszókorongban. Mind a nyolcban verejték születik, de egyikben sem muszáj nyitott tenyérrel dobni a labdát. A lényeg: látni kellene. Csakhogy van kapu, ahonnan nem szabad látni? Talán van, ahol a vakság a szabály.

Ortega írta valaha, hogy az ember örül az automobilnak, de elfeledi, hogy azt valaki megalkotta. Hogy minden gép mögött ott a kéz, az értelem, a hit. Ugyanígy felejtjük el, hogy a minőség látása mindig együtt született a szabályok szorításával — s mikor jöttek a minőségellenőrök, megszűnt a feszültség. A szenvedély megtanult engedelmes lenni. A megtapasztalt átadta helyét a tanúsított folyamatnak.

Pedig a minőség, mint az igaz látás, nem birtokolható. Csak jelentést adhat a cselekedetnek. A bizalom nélküli világban jön az elidegenedés, a túlszabályozott mozdulat, a gépi futam, amelyben az ember fél a saját szándékától. És amit kívánunk, azt mindig úgy álmodjuk meg, mint valamit, ami már egyszer volt: csak most egy kicsivel jobban. Az etika ezért nem parancs, hanem szenvedélyes felelősségvállalás.

Innen, ebből a kapuból nézve úgy látom, a szabadság, a felelősség és a bizalom ugyanannak a látásnak három különböző fénye. Az, aki lát, nem ural, hanem ért. Ortega szavaival: a filozófia annak szabadsága, aki nem kíván semmit — csak megérteni, amint a Jóisten madara a levegőt: feleselés nélkül, természetesen, egyetlen mozdulatból fakadóan.

………………….

Próbálkoztam Thomas Kuhn és Hofi Géza stílusára átírtatni. Szörnyen mellé nyúlt a masina. Óriási meglepetésemre Meša Selimović stílusba pazar írást kaptam.

Noćas mislim o gledanju.

O očima koje hoće i onima koje ne smiju. Kažu da je Geczi Istvan pisao o golmanima – o onima koji brane, koji gledaju udarac, koji osjećaju dolazak lopte prije nego što je i vidi. A ja mislim: nije to o golmanima, nego o čovjeku. Jer cijeli život branimo nešto: sebe, istinu, mir. I uvijek postoji onaj trenutak kada pogled iznevjeri, kada ono što vidimo postane previše.

Postoje oni koji vide. Oni koji znaju da svako gledanje ima cijenu. Postoje oni koji ne vide – biraju ne vidjeti, jer im je tako lakše. A postoje i oni kojima nije dopušteno da vide. Njihov pogled bio bi grijeh protiv poretka. Kad bi samo jedan od njih rekao šta vidi, zidovi bi se srušili.

U osam igara, u osam strasti, sve je isto. Sve ima svoj red, svoj znoj, svoje pravilo. Samo je smisao različit. Neki podižu loptu, neki podižu pogled. Neki gledaju u propise, drugi u ljude. A ja… ja pokušavam da vidim sebe. I sve se više plašim da je ono što gledam samo sjenka onoga što sam izgubio.

Ortega je rekao da čovjek vjeruje da su mašine plodovi iz raja. I da ne razumije duh koji ih je stvorio. Mi smo, možda, isti. Oduševimo se znanjem, titulama, moći – ali ne vidimo duh koji smo izdali. Sada mjerimo vrijednost po pravilima, po certifikatima, po broju. I sve manje osjećamo. A kada nestane strast, dođe red – hladan, tačan, i mrtav.

Negdje sam davno vjerovao da je dobrota moguća, da pogled može biti čist. Sada više ne znam. Puno je nadzora, puno sumnje. Ljudi se boje pogleda, kao da oko nosi presudu. I možda imaju pravo.

Etika nije naredba. To je krik. Skriveni, tihi, sramni. Kad više ne znaš kako da spasiš ono ljudsko u sebi, počneš govoriti sa sobom. Jer niko drugi ne sluša. 

Pitam se, dok stojim pred kapijom: da li mi je dopušteno da gledam? Vidjeti znači priznati. A priznati znači izgubiti mir. Ipak, čovjek ne može živjeti zatvorenih očiju. Gledam, iako znam da će me to skupo koštati.

Možda je to moja kazna – i moj mir: da sve vidim, i da ćutim.

Ebből a nemreprezentatív mintából arra következtettek, hogy az íróóriások stílusát a gép megfogja, és csak azok irigyelhetők. Fényévnyire távol vagyok Ljudmila Ulickaja Meša Selimović fogalmazásaitól. LÁTOM, HOGY NINCS MIT KERESNEM ULICKAJA TÁRSAÁGÁBAN, TALÁN LABDASZEDŐ LEHETEK. LEHET, HOGY EZT IS A NÉPSTADION LELÁTÓRÓL VAGY A TV MÖGÜL KELL NÉZNEM, MINT VALAMIKOR GÉCZI ISTVÁNT.