Abdulah Sidran két vonalon is egy kézfogásra volt. Egyszer még is történt, de messze ültettek bennünket, tehát bort nem ittunk. „A család olyan, mint egy varázskör: átkarolnak, és ha baj van, ezt a kört senki sem tudja áttörni.”​ írta Sidran. Itt és most érdekel, miként látja a „háztartásbeli” szerepet – Ezt a “láthatatlan” munkát, amely a háztartásban zajlik, nem számítják bele a „tőkés gazdaságba”, tehát nem is kapnak érte fizetést. Talán itt a lényeg: „A mindennapi megpróbáltatások közepette keresi a mindennapi boldogulást és identitást, gyakran tragikus hangnemben…”​(Sidran) Megnéztem egy másik írót is. „Otthon a világot ismered meg, utazva önmagadat; mert otthon a súly magadra esik, az úton a világra, s mindig az marad ismeretlen, ahová nézel.”​ (Hamvas Béla) Mindkét író háztartásbeli képe a túlélés, a hagyományőrzés és a belső tartás értékeivel telített. Mindkét íróban megvan az intellektuális rokonszenv a háztartásbeli iránt.

Van-e nekünk itt és most intellektuális rokonszenvünk a korunk háztartásbelije felé. A háztartásbeli korunkba visszajött, amikor túltelítődött a piac azokkal, akik munkába jártak és a háztartásbelire bízták saját és utódai karbantartását. A jelenségben ne keress ok-okozat kapcsolatot, hiszen ennél bonyolultan „véletlenről” érdemes gondolkodni. Az 1929–1933-as évek tipikus példája volt, hogy a gazdálkodók óriási mennyiségű gabonát, gyümölcsöt, tejet és állatot semmisítettek meg, mert egyszerűen nem volt rájuk fizetőképes kereslet, és az áruk összeomlott. Előfordult, hogy búzával, árpával fűtötték a mozdonyokat, csak hogy kiürítsék a készleteket és helyet csináljanak az új termésnek. Kaliforniai farmerek narancs- és gyümölcskészleteiket temették el vagy öntötték ki, mert a piacon már nem volt rá kereslet, miközben éhezők tömegei éltek az országban.​ Egyes területeken tejet öntöttek ki mezőre, vagy hulladékként semmisítették meg, hogy ne eshessen tovább az ár, mindez szinte példátlan szociális feszültséget eredményezett. Mi ebből a tanulság: ha valamiből sok van, akkor attól megszabadulunk.

Ugorjrunk végre az én fölségterületemre! Írás több van, mint olvasás. Az írások java része, nem jut el a tengerfenékig, hanem valamelyik adatbázisban szomorkodik. A piac szabálya odakényszeríti az irományokat. Azt is mondhatom, hogy más, mint a háztartásbeli vagy a fölösleg tej, amit kiöntöttek a mezőre, de azt is mondhatom, hogy ugyanaz. A piac szabályai visszahozták a háztartásbeli és a tej létét. Talán egyszer majd így lesz az irományokkal is, ha nem lesz belőle túlkínálat. A közvélemény többsége mély erkölcsi felháborodással fogadta, hogy drasztikus túltermelés miatt inkább elpusztították a terményeket, mintsem hogy azokat szétosztják a rászorulók között. Van bennem is intellektuális rokonszenv, korunk irkafirkálói felé. A közvélemény erről nem is tud, tehát véleménye sem lehet, hacsak valamelyik hordószónok nem kap rá a jelenségre.

Amikor mi még kissrácok voltunk, akkor a felnőtt tanár kollégáinkat akik cikkjeikben az Ötéves tervet dicsőítették borzasztóan rühelltük. Keményen odamondták véleményüket: Ha a fakitermelés 8% növekszik akkor majd a bútoriparban 16% fog nőni a foglalkoztatottság. Volt aki arról tudóskodott, hogy ha a Salakovac vízierőművet 1982-ban üzembe helyezik, akkor megoldódik a mosztári Aluminium energiaellátása, . Ezek a korabeli tudósok messze voltak a mi világunktól. Minket, kissrácokat ők rühelltek, amikor Norbert Wiener  ötletein spekuláltunk. Elmúlt fél évszázad és most minket rühellnek a „kérdőív eredményekkel statisztikázgatók” Szétküldik valamilyen hangzatos munkahelybirtokosnak a kérdőívet, amit végül valamelyik új-háztartásbelinél köt ki. Ő viszont bátran beleírja a kérdőivbe, hogy:

„A mesterséges intelligencia paradigmaváltó dimenzióba lépve katalizálja az ember-gép szinergiát, amely elősegíti a kvantitatív és kvalitatív innovációk dinamikus konvergenciáját a jövő technoszférájának fenntartható integrációjában.”

Minden korosztálynak voltak megfelelési kényszerben és  közömbösségben lubickolói. Valamikor a mi létünk fájt valakinek. Most nekünk az ő létük fáj. Holnap majd nekik fog fájni, hogy létezik a megfelelési kényszer. Mint a vakbuzgó háztartásbeli, aki senkit sem enged a családi tűzhely mellé, aki őt nem dicsőíti.