Két felségterületen okoskodom bejegyzéseimben. „Homo Academicus” és a Homo Sporticus”. Egyik terület telepesei sem jeleskedik az önkritikában. Az önkritikáról nekem elsőre a gyűlések napirendjének harmadik napirendi pontja ugrik be. Másodikra Márai Sándor „A gyertyák csonkig égnek” című műve. Gyorsan kértem néhány idézetet. Ezt kaptam:

1. „Ki vagy? Mit akartál igazán? Mit tudtál igazán? Mihez voltál hűséges és hűtlen? Mihez, vagy kihez voltál bátor, vagy gyáva? Ezek a kérdések és az ember felel ahogy tud: őszintén, vagy hazugon. De ez nem fontos. A fontos, hogy a végén egész életével felel.”
2. „Bele kell nyugodni, hogy ilyenek, vagy olyanok vagyunk. S tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dícséretet, nem tűznek a mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk, vagy önzők és kopaszok és hasasok vagyunk.”
3. „Van valami, ami úgy tud fájni, égni, sebezni, hogy talán a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrődést… ha egy ember, vagy két ember megsebzi bennünk azt a mély önérzetet, mely nélkül nem tudunk többé emberek maradni.”
4. „Mert az emberrel nem csak történnek a dolgok. Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni.”

Valóban van az idézetekben valami, ami segíti a megértést! Az önkritika talán börtön vagy önbüntetés, de az is lehet, hogy nem, hanem a szutyok lemosása a zuhany alatt. Az is lehet, hogy a tudásszomj, vagy a személyes felelősség.

„Az életet nem lehet másképp elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk.” írja Hamvas a Summa Philosophiae Normalis-ban. Önkritika közben nem szabad azt hinni, hogy tökéletesek vagyunk, de azt sem, hogy gyarlók vagyunk kizárólag. A jó és a rossz mindig összefonódik. Az igazi önkritika az önbecsülésből fakad, az önkritika saját magunk „saját hátunk mögé kerülése”, egy „visszafordított hatalmi tett” ami a létezés paradoxonát és a személyes felelősséget hordozza magában. (Hamvas)

Az író nemcsak az olvasónak ír, hanem saját magának is, és ez elkerülhetetlenül egyedülléthez vezet. Az író önmaga ellen is ír, ami az önkritika és a saját korlátok felvállalásának fontos része. Esterházy nyomán az önkritika nemcsak bírálat, hanem szörnyű egyedüllét. Esterházy önkritikájában egyszerre jelenik meg a szembenézés, az önvád, és a folyamatos alkotói megújulás igénye, amely az írói szabadság és felelősség része

„Kételkedem, tehát vagyok.” (Descartes) Ez az erő visz a keresés útján. A filozófus tudja, Vajon a „Homo Academicus és a Homo Sporticus” tudja-e hogy nem tud mindent, és pont ezért kérdez, vizsgálódik, és javít önmagán. Az önkritika az egyetlen út a tudás felé. Ahogy Hemingway egyszer írta: „Az ember csak azt tudja, amit megkérdőjelez magában.”