Megszámolni nagyon sokan, kiszámolni kevesebben, megérteni alig néhányan, de magyarázni senki, sem tudja. Valóság volt a kréta lecserélése írásvetítőre és filctollra. Valóság volt a ppt. Valóság, hogy nem a tanár, hanem a diák „prezentál”. Mindegyik valóságnak voltak ellenlábasai. Most a valóság az LLM. Most még több az akadékoskodó, mint a vakbuzgó. Hol állunk mi, akik a „talán igen talán nem” hívői vagyunk.

Képzelj el egy mozdonyt, ami nem csak hagyja magát a masinisztának, hanem megérti a szelet, az utas gondolatát, mielőtt az kimondódna. Az LLM ilyen járgány a a tanulás kalandos útján. Nem adatokat toloncol beléd, hanem mintákat, összefüggéseket sző, amelyekből a tanuló maga rakja össze a tudást. Az új gond ott keletkezik, ahol a gép találkozik az emberrel. A kérdés az, hogy ki kit vezet, ki érzi a rezgést, ki javítja, ha meghibásodik. A tanulás nem adatgyűjtés.

A tanuló nem fogyasztó, hanem útitárs. Az LLM lép be erre az kalandra, kontextust értelmez, „személyre szabott utakat” (nem áll jól nekem. de bemondtam a bullshitet) kínál. Hogy is van! A diák kérdez az LLM-ről, és az LLM nem szakácskönyvet dob oda, hanem lépésről lépésre bontja, mintha ha egy mester lenne, aki lassan mutogatja a mesterfogásokat és, türelmesen várja a következő kérdést. Ez a minőség ígérete: nem egysíkú tan-terv, hanem ritmus.​

De állj meg itt! Az LLM hatalmas adathalmazokon nevelkedik – könyveken, cikkeken, beszélgetéseken –, nyelvi mintákat tanul, szemantikai szálakat sző, de ez mind lexikon –  tükör a múlt elé. A „gondolkodás izmai” elgyengülnek. Egy tanár meséli: diákok esszéket generáltatnak, büszkén mutatják, de amikor kérdezel, üres a tekintet. Ez nem minőség. Ez a gép hangja. Az etika itt villan fel: ki felel, ha a modell rémeket lát? A tanár? A diák? Vagy a fejlesztő, aki erkölcsmentes igéket tett bele? Talán az LLM mégis csak mozdony, nem útitárs.​

Az LLM átalakítja az oktatást, akár akarjuk, akár nem. Hatalmas potenciálja van: fájdalommentesé teszi a tudásmegosztást, de csak akkor, ha párosítjuk emberi ítélettel. A tanár marad a masiniszta, a diák a utazó, a gép a térkép. A minőség nincs adatban, nincs predikcióban, hanem abban a pillanatban, amikor a tanuló maga választ, javít, alkot. Ha ez sikerül, az osztályterem nem gyár lesz, hanem műhely, ahol új akadályok, amelyek vinni tudják az embereket valahova, a „napi szelek” ellen is. Ez a jövő ígérete, de csak ha nem felejtjük el a csendet a zúgás mögött.