Az 1984 februári a szarajevói téli olimpiai játékok jégtánca még terhes volt az előző Lake Placid (1980) játékok botrányától. Regőczyt már nem léthattam Szarajevóban. Krisztina 2024-es Nők Lapja-interjújában a diplomácia magasiskoláját mutatta be. Ezt így csinálják a profik. Sosem fogjuk megtudni azt ami, történik a színfalak mögött. De nem is ez a lényeg. Utána jött a Salt Lake City-i (2002) botrány. Tudom a jégtáncot úgy nézni, hogy nem érdekel ki fog győzni. Már majdnem kiszaladt a tollamból: ne legyen olyan, mint a síugrás. Kapcsoltam: a síugrásban sem csak a távolság számit. Gyorsan váltok: ne legyen olyan, mint a rúdugrás, ahol csak a mérhető távolság számít. 2010-ben és 2018-ban, a jégtánc-szabályozók adtak egy-egy nagy pofont a valóságnak. Ennek ellenére, ma is kritizálják a maradék emberieséget (szubjektivitását), és objektív kinematikai mutatókat javasolnak.
Sejted, hogy innen már csak egy hajszál választ el az iskolákat felügyelők törekvéseitől. Csak az írott mérhető távolságok döntik el, hogy kinek hol lesz a helye. Három hónap, tizenkét oldal, kétszáznegyven kreditpont, és sorolhatnám azokat, amiket a túlszabályozás hívők véstek be ide-oda és jogászok alsóbrendű szabályokba ültetnék. A jogászok bíbelődjenek a jog-PhD disszertációkkal, de lehet, hogy jobb lenne, ha azokat is rábíznák a Philozófusokra.

Kevesen vagyunk, akik élvezni akarjuk a gondolkodást, a lépéssorokat, a forgásokat, az emeléseket valamilyen fülbemászó jól ismert zenére, amit a bárzenész játszik a Szalon sarkában. Majd úgy járunk a diákokkal is, mint a téli olimpián jégtáncosokkal: valakivel jó lesz beszélgetni a világ dolgairól, valakit viszont a szabályok kimentenek a szabálytalan szalonból. Várrom a Milánói jégtáncot és nem érdekelnek a méricskélő bírók.