Számolás erőltetésénél a számolást lehet rutinná/reflexé alakítani. A gyakorlással ösztökéljük a rejtvények (puzzle) világát, ahol létezik algoritmus és egyetlen helyes kimenet, mint pl. a Rubik-kocka megoldása. Az olvasás erőltetésénél csak az olvasást lehet gyakorolni és rutinná/reflexé alakítani. Így megérthető a főhős dilemmája, ami lehet egyszer ez, máskor az. Nincs algoritmus, amelynek nyomán megtalálható egyetlen helyes dilemma. Beszélgetés közben az odafigyelést/gondolkodást lehet gyakorolni. Egyik emberrel beszélgetni egy rejtélyről nem ugyanaz, mint a beszélgetés egy másikkal. A rejtélyek kimenetele az egyik embernél lehet másmilyen, mint a másik embernél, de akár ugyanaz az ember egy más szituációban találhat másmilyen kimenetet. A rejtvényekhez intelligencia, a rejtélyhez látomás kell. Itt most egy falba ütközünk, amit intelligenciának neveznek. Próbáljuk megérteni, hogy a számoláshoz intelligencia kell, a versíráshoz viszont látomás/fantázia. Fölösleges túlmagyarázni, hogy az álomvilág/látomás fogalma is hasonló erődítmény. A rejtély álmodozást követel, nem lineáris puzzle-keresést. Most is, mint annyiszor, abbahagyom a győzködést. Továbbra is azon kisebbség közé akarok tartozni, akik hiszik, hogy a múlt elé állított tükör nyomán keresendő szabályoknak jót tesz a logika, de az csak oda érvényes.

Kukucskálj bele egy kicsit a disszertációk problémamegoldási folyamatába. A legegyszerűbb, és kezdők számára nélkülözhetetlen szamárvezető Karl Popper puhatolódzó folyamata. Az utóbbi harminc évben legalább ezerszer leírtam a modellt. Sokan annyi fáradtságot sem vettek, hogy kritizálják, nemhogy rivális elképzelést állítottak volna fel. Akkor most ezeregyedszer (s)írom: aki a jövőről akar puhatolózni, annak meg kell értenie, hogy a múlt elé állított tükörben az nem látszik. A múlt firtatásához nélkülözhetetlen az adatok és köztük található kapcsolat. Anélkül „felfedezhetnénk Amerikát”. Minden rejtvény megoldható némi intelligenciával. De itt is van egy kivétel: a VÉLETLEN elfogadása. Teljesen más, amikor a valóság valamilyen megismerése után alkotunk valamit. Akkor az egy új valóság konstruálása, amihez nélkülözhetetlen a transzdiszciplinaritás, aminek a lényege kibújni a diszciplínák és az egyetlen valóságszint ketrecéből, hiszen csak így képzelhető el a KOMPLEX jövő. Ezek az elképzelések látszólag stabilak, de hirtelen összeomlanak. Állandó szorongás uralkodik, amikor mutogatnánk (publikálni próbáljuk). Tudjuk, hogy kis jövőbeni események drámai, kiszámíthatatlan következményekkel járnak. A jövőben az emberi megértéstől távoli, autopoetikus események történhetnek.

Nem a „dolgok” a lényegesek, hanem a köztük lévő kapcsolatok ott és akkor. Nincs kontextustól független, „fix” lényeg. A kontextus-függőség összekapcsolja, hogy ott és akkor „mi lehet”, hogy ott és akkor „milyen olvasatot” adunk a jelenségnek, és ott és akkor „mi a lényeges”.