‘Zenéről írni olyan, mint építészetről táncolni.’ (Elvis Costello, Martin Mull) – Idézi fiam, aki egy évtizeddel ezelőtt hangtanról írt disszertációt. A tanításról olyan, mint illatosítót akasztani a budiba – mondom én –, és remélem, hogy senki sem kerül oda, hogy idéznie kell.

Az asztalos, lakatos, szabó mesterek munkái fölöslegessé váltak a bútor-, motor- és ruhagyárakban, úgy a tanítás munka is kihal az iskolákból. Inkább „írnak róla” (adminisztrálják a tananyagot, a vizsgát, a dolgozatot), mintsem a diák szemébe nézzenek hetente 2×45 percet. Mit nem értek? De honnan tudjam, mit ne értek? Kiesik a kávéscsésze a kezemből, cigarettát fordítva teszem a számba, és a füstszűrőt gyújtom meg. És hirtelen mindenki vigyorog, én meg azon spekulálok, káromkodjak-e. Én vagyok a legnagyobb zavarban, amikor másokat összezavarok. Ez a sorsom: „bilincsben magyarázni a szabadságot”. Minden ok-okozati lánc végtelen, ha egy kicsit elengedjük a képzeleteit, akkor ez vonatkozik a tudásadásra is. Umberto Eco finomabban csavarja meg: „A tudatlanság kezdete a gyanú, hogy valamit nem tudunk.”

Valahol a nyolcvanas évek vége felé egy gyár negyven karbantartója ült be egy előadásomra. Egyetlen ember volt aki csodálkozott; a többik úgy voltak mint én. Mi a fenét keresek itt? Azt hittem, hogy ennél sosem lesz nagyobb kudarcom. Tévedtem!!! Tegnap sikerült túlteljesítettem.  Azt hittem, hogy mindent tudok az iskoláról. Az iskolákban összeállnak a Tanító (bedobó), Tanuló (befogadó), Doktrina (bedobandó) Üdvösség (meglátni a fényt). A tanulás nem a szórakozás másik neve, mégis valami öröm lehet benne.  Az üdvösséghez mind a négy összetevő kell. Egy sem hiányozhat.

Nekem a félévszázad tanítás megadta kétszer is, hogy mind a négy hiányozon.