Néhány évvel ezelőtt, fiammal sétáltunk a hegyekben. Nem egy súlycsoportban vagyunk. Fiam mozgékonyabb és így többet láthat. Jön vissza és meséli, hogy látott egy elhagyott víkendházat, amire ki volt írva: „Itt már nem maradt semmi, innen már mindent elloptatok. Hagyjatok valamit apám emlékére.” Mindketten hallgatunk. Mindegy mit gondolunk a házra írt üzenetről. Elbúcsúzok fiamtól. Ezt mi vándorok egy hallgatással tesszük, hiszen soha sem tudjuk hol és mikor találkozunk. Talán majd valahol, ahol még nem csináltunk semmit. Most azonban fiam megszólal: Továbbra is tisztességesen! Úgy legyen.

Van akitől nem lehet mindent elhordani. Danilo Kis egy helyen ezt írta magáról és az íróságról: „az író olyasvalamit csinál, amit a normális emberek nem tesznek, veszélyes kettős életet él. Játszik a tűzzel, az élettel, megkísérli megérinteni az abszolútumot, amely megérinthetetlen, és talán annak is kell maradnia. Le szeretné szedni a tiltott gyümölcsöt. Talán ebből fakad a bűntudat, nem tudom, de bűnösnek érzed magad akkor is, amikor alkotsz, meg akkor is, amikor nem.”