Princentoni szállodai szobám asztalán az okos víz. Az intézet története tele okos emberekkel.
Vajon mit láthatok/jegyzetelhetek itt? Talán mást láttam volna, ha előtte nem olvasom el:
- Umerto Eco véleményét az új középkorról: „Mi sem hasonlít jobban egy kolostorhoz (amely félreeső tájakon épült, barbár és idegenajkú hordák veszik körül, a külvilággal nem törödő, saját kutatásaiknak élő szerzetesek lakják), mint egy amerikai egyetem. Olykor a fejedelem magához hívat egy-egy szerzetest, megteszi tanácsosának, s követi megbízással Katájába küldi, ő pedig a zárdából egykedvűen kilép a világi életbe, s a hatalom embereként ugyanazzal az aszeptikus tökéllyel igyekszik kormányozni a világot, amellyel addig görög olvasmányait rendezgette.” (Eco: Új középkor 55 old)
- Pierre Bourdieu véleményét a tudományokról és a humán diszciplínákról, valamint az labor-tőkéről, még akkor is ha itt nincsenek laboratóriumok: „A neves egyetemek híres laboratóraimuban tett felfedezések könnyebben érvényesülnek, mint a kevésbé megbecsült helyekről származók.” (Bourdieu, 2005: 36)
- Neumann János magánlevelei: Lemaitre múlt héten átutazott itt Washingtonba. Nem mesélt sok újat, de nagyon érdekes és eredeti ember. (Princeton, 1933. okt. 18)
„Nagy Sándornak egyszer olyan vállalkozásról kellett döntenie, amelynek kimenetelét nem tudta kiszámítani. Azt mondták neki, van egy asszony, aki biztosan meg tudja mondani a jövőt. Maga elé rendelte tehát, hogy meglássa, mit tud. Az asszony azt mondta, hogy rakjon nagy tüzet, s a jövőt kiolvashatja a felszálló füstből, mint valami könyvből. Mindazonáltal egy dologra figyelmezteti. Mialatt a füstöt vizsgálja, semmiképpen sem szabad egy krokodil bal szemére gondolnia. A jobb szemére feltétlenül szükséges, de a balra soha. Nagy Sándor ekkor lemondott róla, hogy megismerje a jövőt. Miért? Mert ha az embert figyelmeztetik rá, hogy ne gondoljon valamire, attól fogva másra sem tud gondolni, mint arra. A tiltás kényszert szül. Ettől fogva lehetetlen nem gondolni a krokodil bal szemére. Az állat szeme szinte beleég az ember emlékezetébe és lelkébe. Néha, mint Nagy Sándor iménti történetében, az a probléma, sőt olykor valódi dráma, hogy az embernek muszáj emlékeznie, és nem tud felejteni.” (Jean-Claude Carriere) Én sem tudtam megszabadulni a három olvasmány emlékétől
