Kollegámmal, akivel már sok órát töltöttem kávéházban, tegnap sokat beszéltünk a kortárs doktori disszertációkról. Mindketten elfogadjuk, hogy ma másként van, mint néhány évtizeddel ezelőtt, amikor mi voltunk a tevék, akik átvergődtünk a tű fokán.
Azt megértettük, hogy a régi világ kisiparos-gondolkodó beengedhetetlen a felsőoktatásba. J. Nash doktori diszertációja: A bibliográfiában két forrás van. Hogy is lehetne több, ha valaki új dologról ír.
Ma nagyiparos-kutatókat kell beengedni a felsőoktatába. Nem is siránkozunk a régi típusú gondolkodókért. Mit is jelent kutatónak lenni? Mondjuk, hogy legyenek olyan emberek akik igaz-olni tudnak valamit. A mi, puha műfajainkban csak az emberek viselkedését lehet igazolni, ha hiszünk az indukcióban.
Most a doktori iskolákban azzal riogatják a doktorandákat és doktoranduszokat, hogy meg kell jelentetni egy, néha két cikket a kutatásuk eredményéről. Ebben a „közzétehetőségi túlkínálatban” ez a lehetetlenség határán egy picit túl van. Mindegy, sokan megtalálják a kiutat. Az már viszont nem mindegy, hogy közben a doktorandák és doktoranduszok elfelejtik, hogy „valamit” kell kutatni. Talán még azt is mondhatnám, hogy valamit amit lehet kutatni. Azt már túlzás lenne mondani, hogy valami újdonságot, hiszen nincs annyi új kutatni való, ahány cikket ma muszáj publikálni.
Ez olyan, mint Fellini Amacord című filmjében, amikor a nagybácsi felmászik a fára és azt ordibálja: Nőt akarok de azonnal.
„Mentór, hogy menjek? Hozzá hogyan is közeledjem?/Mert az okosszavú szónoklás még nem tudományom,/s ifjúnak aggot kérdezgetnie tiltja a szégyen.” (Homérosz)
