Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben mindenkinek ugyanolyan hálószoba bútora és bugyija van. Ebben a világban a bútor, és bugyigyárak igazgatói ugyanazt kell, hogy tudjak. Ha minden igazgató ugyanazt kell, hogy tudja, akkor a világ összes üzleti iskolájában ugyanazt kellene tudni a tanároknak. Ehhez az kell, hogy a világ összes tanára ugyanazon a rostán maradjon fenn. Aki kihullik az nem taníthat sehol sem bútor vagy bugyigyár igazgatót.

A konferenciákon mindig „beülök” a folyóirat főszerkesztők „vitájába”. Tegnap se bírtam ki sokáig. Fájdalmas. Először akkor éreztem, hogy tűrhetetlen, amikor az egyik Óperencián túli azzal hencegett, hogy neki van néhány száz lelkes fiatal bírálója. Sok mindenre jók a fiatalok, de a tudomány produktumainak felismerésére nem. A nagy baj azzal van, hogy minek annak saját produktum, aki más produktumát kell, hogy tanítsa. Nos, ezeknek a lelkes „kidobó gyerekeknek” kell egy precíz útmutató, amelynek nyomán valaki kihullik a rostán. Ezt a fájdalmat eltűrtem, de a másodikat mar nem.  Amikor a főszerkesztő megmutatta, hogy az ő irományaira tizenötezren hivatkoztak, kirohantam a teremből. Fogadni mernék rá, hogy utána elmesélte, hogy miként lehet valakinek rengeteg hivatkozása, és akkor bármelyik üzleti iskolában taníthat.

„Amikor egy egyetemi tanár elkészül egy tanulmányával, beadja egy folyóiratnak. A szerkesztő továbbküldi néhány bírálónak, akik elbírálják, majd tudatják a szerzővel, hogy miért hasznavehetetlen a tanulmánya, és miért nem lenne szabad publikálni. Ez az egyik olyan tortúra, amelynek mi tanárok, önként kitesszük magunkat, és ez az egyik fő oka annak, amiért sokan nem látják értelmét a tudományos pályafutásnak” – írja Dan Ariely a Zseniálisan irracionális könyvének, Ha a munkának nincs értelme című fejezetében. (2014:65)