Két évtizeddel ezelőtt az oktatási miniszterek elindítottak egy folyamatot, aminek a lényege a mobilitás. Elindult a folyamat és beleláthattunk egymás némileg kitakarított szemétdombjára. Nincs mit irigykedni a szomszédra, neki sincs se jobb diákja, se tanára, se tananyaga. Három és fél óra repülés után még három és fél óra buszozás és megláthatom, hogy nagyon kevés ember van, aki többet tud, mint amennyit mond, és nagyon sok van, aki kevesebbet tud, mint amennyiről beszél. A napokba egy doktorandám arra panaszkodott, hogy egy konferencián tanárok felolvasták negyedórás beszédjüket. – Tőlünk nyugatra is vannak mondanivaló nélküliek – mondtam flegmán sokadszor azt, amit diákjaim sosem hisznek el nekem.

A buszra volt interneten vásárolt jegyem, de a helyemen ült egy szintén látogatóba indult Homo-Academicus. Tizedmásodperc alatt felismertem, hogy melyik országból érkezik és hogy ugyanoda tart, ahova én. Némi durva szóváltás után feladtam. Bármibe lefogadtam volna, hogy ő lesz az első, aki hátra dönti a busz ülést, a mögötte lévő utasra. Ezt akarták húsz évvel ezelőtt a miniszterek: beleláthatunk! Jó, vagy rossz? Nem tudom. Néha úgy hiszem, hogy jobbak a remények. Talán jobb lenne azt hinni, hogy a világon az összes Homo-Academicus békésen tud ülni a helyén – ahova jegyet adott neki a sors – a világ bármelyik autóbuszán és/vagy kocsmájában.

Amikor azt mondom, hogy a helyén, akkor a neki járó helyre, és nem az egy helyben ülésre gondolok. Ha nem ment fiatalon férjhez a szomszéd birkapásztorhoz, akkor most jobb ha mutogatja magát, és föltűnősködik külföldön is, legalább azzal, hogy a buszon elfoglalja a helyemet. 

Szókratész így tette fel egyszer a kérdést tanítványának: – Kinek adnád cipődet javítani? – Hát a suszternak, ó Szókratész, felelte az.  Kinek adnád magadat okosítani? – Hát annak aki nem ment férjhez a birkapásztorhoz, és megtanít nyomulni, ó Szókratész…