„Nos, én bárkiről meg tudom állapítani hat mérföldnyi pontossággal, hová való, mihelyt kinyitja a száját” – Mondja Hiiggins a fonetikus, Show drámájában. Átfutottam a dráma szövegén. Itt van hangoskönyvben is, de azt unalmas hallgatni. A drámának színházi előadását nem találtam meg, de megvan a „My fair lady”, és abba is belenézegettem. Ugyanez fog történni a Twain Koldus és királyfi írott és filmváltozataival. Mrozek Emigránsait már többtucatszor átgondoltam. Mondhatnám, hogy a szépirodalmi háttérrel nem álok rosszul. Úgy tűnik, hogy a problématerület elől már minden levegőt elszivtak, de talán mégsem.
A filozófiairodalmi háttérben kimagasló egyéniség Radomir Konstantinović, megvan magyarul is, és természetesen eredeti szerb nyelven is. Hasonló a helyzet Arjuan Appadurai írásaival is. Vele megvannak a személyes beszélgetések emlékei is. Sajnos Konstantinović-ot sosem láttam, habár elérhető közelségben mozgott. Nemsokkal apám után született ugyanabban a városban. Később elköltözött, de ha eléggé odafigyeltem volna akkor talán láthattam volna. Kortárs volt, de sosem láttam. Most néhány órát keresgéltem, és találtam róla sok mindent.
Persze ezek a háttér mesék, csak akkor jók, ha illeszkednek ahhoz, ami történt. Csak másként írják le mindazt, aminek részese voltam. Néhány könyvemben és blogbejegyzésemben már innen-onnan vakargattam a problématerületet. Most nekifutok a „glokális ember” felvázolásának. Három dologról lehetetlen írni. Olyan csak az író-asztalosok dolgozataiban van, hogy: lokális és golkális és globális.
Jövőre meg kellene írni egy dolgozatot, amely egy dologról szól: paradigmavaltas, abban ami folyton változik, de mindig ugyanolyan. Most úgy tűnik, hogy „a glokális döntéshozó elvárásainak származása” lehetne a címe – de bizonyos, hogy a végén nem ez lesz! A mottója már megvan: „Ha valakivel úgy bánsz, amilyen, akkor olyan is marad, de ha úgy bánsz vele, amilyennek lennie kellene, akkor olyanná válik”. (Goethe). Az igazolhatatlan narratívákból és metaforákból származó tudás legalább olyan fontos, mint a laboratóriumból származott. A világ szívesen befogadja Nikola Tesla és Szilárd Leó tudását, de már Konstantinović és Kosztolányi elfogadhatatlanok. Az innen érkező narratívákból, csak a giccset tudja elfogadni a globális. No, jó egy kicsit kemény szó a giccs, de tudod mi az, amit nem tudok enyhébben kimondani. A folklór nem elég jó szó.
Azt se mondhatnám, hogy a legemlékezetesebb élményeim azok, amikor valamit otthagytam, de azok sem amig ott voltam, de azok sem, amikor máshova érkeztem. Valahogy úgy van ez, mint a virágáruslánynál a Pygmalionban.
