Ezek mind a Pissarro című könyvből vannak:

• „Az ebédlő tapétájában több művészet van, mint ebben a mázolmányban”
• „…voltak gazdag családok csemetéi, akik fekete bársonyzakóban és festősapkában feszítve jöttek festőművészt játszani Claude Monet ezeket a szűk látókörű sznobokat megvetőleg csak szatócsoknak nevezte.”
• „nem rossz! Csak éppen túlságosan követi a modell karaterét.”

Olvasgatom, de inkább nézegetem, kedvenc festőmről szóló könyvet.

A párizsi sugárutak, terek és ligetek, vagy a dieppei piactér képekein percekig tudok csodálkozni. A Boulevard Montmartre délután című festmény a nyitóképernyőm.

Először ezt akarom látni. Majd később jöhet korunk rákfenéje, a levéláradat.

Sehol sincs olyan kegyetlen gúnyolódás, mint a mérhetetlen alkotások és gondolatok birodalmában. Kell tudni valamit a párizsi művészekről. Sokat segít abban, hogy ne hőbörögjünk azon, hogy a mérhetetlen mindörökre mérhetetlen marad.