Ma a kosárlabdában a játékosok sokkal többet tudnak a játék elemiről, de sokkal kevesebbet tudnak a játékról (kontextusról) mint apáik és anyáik. A mai játékosok azonos szinten (EB, VB, Olimpia) ügyesebbek, gyorsabbak, jobb erőnlétben vannak apáiknál és anyáiknál. Ezt a változást valahogy a bírók is követik. Talán egy apa-fia eset lehet a leglátványosabb. Láttam Obrad Belošević és fia Ilija Belošević kornak megfelelő legmagasabb szintű bíráskodását. Mindketten lefújhatták volna koruk bármelyik meccsét a nézőtér harmadik sorában ülve. Az a gyanúm, hogy a két korszak olimpiai meccseit, ha összecserélnénk (cca negyven év) akkor mindkettőjüknek beletörne a bicskája.

A bírók validálásakor, qrva nehéz volt megértetni néhány nyomulós titánnal, hogy a bírónak nem közel kell lenni, hanem jó helyen. A bíró aki ismeri a játékot (kontextust), hamarabb tudja, hogy mit fog csinálni a játékos mint az megtörtént. A megértés nehéz része: a bíró azt fúja le, amit lát vagy azt fúja le, ami jó a meccsnek. Nem mindegy a mi a kontextus. Azt látok, amit láthatok: ott és akkor emlékezés és kontextus  összjátéka. Akinek nem áll össze ott és akkor a kontextus, az soha nem lesz jó bíró. Két esetben látom, hogy mit lát a bíró. Az egyik a lépéshiba – talán a lenehezebb elválasztani a kontextustól. Az ellenfél játékosának akadályozása az előrehaladásban amikor annál nincs labda – talán a második legnehezebb. Ezeket fújták másként apa és fia.

Sokat segített ez a múltam az iskola elképzelésének leírásában. Íme az iskola ötletének egy szelete, ahol elválasztottam anyáink és apáink doktori iskoláitól: The Transdisciplinary Doctoral Program concept follows the example of the New Alexandrians (Tapscott & Williams), meaning that knowledge is freely created, shared, and debated, and any discipline can be included in a discussion if someone finds it worthy of interest – essentially, ‘anything goes’ (Feyerabend). This is a radical shift in the cognitive, epistemological, and methodological stances typically cultivated in academic institutions. We hope that an organic community of freely thinking New Alexandrians will emerge instead of an artificially imposed alumni group.

Szintén segített az egyetemen a diákok dolgozatainak bírálatánál. Mit fújsz ki egy százoldalas disszertációból? A lépéshibákat és az ellenfél akadályozását. (Már majdnem megnyomtam a közététel gombot, amikor rájöttem, hogy ez egy kis magyarázatra szorul.) Apáink és anyáink lépéshibának vették, ha a meglévő tudás cáfolatlanul maradt. Most az a lépéshiba ha a meglévő tudás nincs alátámasztva a sokadik meta-elemzéssel.  Apáink és anyáink az ellenfél akadályozásának vették, ha a doktoranduszok mindent elfogadtak a bírálóktól – ezzel a beleegyezéssel a szerző megakadályozta, az antidogmatizmust. Az egyetlen helyes megoldás (axioma vagy dogma) léte megszüntetné a szüntelen keresést. Most azt tekintik az ellenfél akadályozásának, ha kritikát írnak róla. Most, ha csalni akarnék, akkor a favorizált csapatnak, azzal segítenék, hogy az edzőjét elzavarnám a kispadról. Szépen nyugodtan lejátszhatnák a meccset. Egy kis elvonatkoztatással ezt átemelheted az iskolára is.

Basketball players of today know much more about the elements of the game than their predecessors, but know much less about the game itself, its context. Today’s players are, on their level (national- and world championships, Olympics) much faster, more skilled, and in better shape than their predecessors. And this change is noticed and followed up by the referees, too. Perhaps the case of a father-son would be most illuminating. I had the privilege of seeing both Obrad Belošević and his Ilija Belošević on the field, each being a referee of his own day and age. Either of them could have lead the game sitting third row center. My suspicion is, however, that if we were to switch around a game from their respective day and age (roughly forty years), then both would fail miserably. During the validation of referees it was, to remain polite, extremely hard to have certain ambitious titans understand that a referee is not supposed to be close to the action, but in the right place to see it. A referee who understands the game – that is, the context – will know what the player is going to do even before the player does it. Now comes the difficult bit: does the referee call things as they see it, or as it is good for the game? The context matters. I see what I can see; then and there, it is weaving together of memory and context. If someone cannot come to a decision in the context then-and-there, they will never be a good referee. There are two cases when I can see what the referee sees. The first is travelling; that is, taking too many steps, which is perhaps the most difficult to separate from context. The other, and perhaps second most difficult is blocking; that is hindering the opponent when they do not have the ball. These are the things that were called differently by father and son. And here is another thing to ruffle some feathers: how many referees should there be? I remember when there were two, and I also remember then the team training saw the referee training as well and holding the game on their own. Perhaps even now it would be better to have someone who can call the game from third row center, and nobody would worry if they are not there to personally hand the ball to the player.

This sliver of my past has helped a lot in how I try to describe the idea of the school. Here is a slice of the school as it is separated from the schools of our predecessors: The Transdisciplinary Doctoral Program concept follows the example of the New Alexandrians (Tapscott & Williams), meaning that knowledge is freely created, shared, and debated, and any discipline can be included in a discussion if someone finds it worthy of interest – essentially, ‘anything goes’ (Feyerabend). This is a radical shift in the cognitive, epistemological, and methodological stances typically cultivated in academic institutions. We hope that an organic community of freely thinking New Alexandrians will emerge instead of an artificially imposed alumni group.

It also helped during the evaluation of students’ writings. How do you ‘call’ a hundred page dissertation, and what part do you ‘send off court’? My answer: look for ‘travelling’ and ‘blocking’. (I nearly pressed the publish button here, but I realized this may require some explanation.) Our predecessors were ‘travelling’ – making a step fault – if the existing knowledge was not critiqued. Now, ‘travelling’ is when the current knowledge is not underpinned with the nth meta-analysis. Our predecessors considered it blocking – hindering the opponent – if the PhD students accepted everything from the examiners. By doing that, the author was hindering anti-dogmatism. A single right answer (axiom or dogma) would stop the unending quest. Nowadays, writing a critique of an author is considered hindering and ‘blocking’.

Now, if I wanted to cheat as a referee, I would help the favored team by having their hysterical coach removed from the bench. Then we could play the game, nicely and calmly. With only a small leap of abstraction, you can apply this to the PhD school as well.