A kosárlabda meccsek előtti időt a büfében szoktam tölteni. Most olyan hosszú sor volt a sörért, hogy feladtam, A csarnok előtt hideg volt cigizni. Megnéztem a bemelegítést. Felismerhetetlen lett a meccs előtti félóra. Mindenki mindenkivel megszámlálhatatlanszor pacsizik. Gyermekkoromra emlékeztetett. Nekem ez a nagybácsival haverkodást jelentette. Most nem tudom mit jelent, de úgy sejtem, hogy akármi is legyen, túl van erőszakolva.

Van az aranylabda a fociiparban (láttam játszani Albert Flóriánt) és van olimpiai és világbajnoki aranyérem a kosárlabdában és röplabdában (láttam játszani a Jugoszláv válogatottat). Régen, amikor a „labdázók” nem pacsiztak, akkor is voltak jók, közepesek és rosszak. Amint már sokszor írtam a kosárlabdáról: a játékosok sokkal jobbak, a bírók sokkal rosszabbak, az edzők túlsok hiányosságukat akarják pótolni pacsiztatással és a hisztizéssel a pálya szélén. Úgy látom, hogy amikor senki sem pacsizott, és most amikor mindenki pacsizik voltak és vannak vesztesek. Talán inkább arra kellene figyelni ami a különbség a világbajnok és a többiek között.