„Miközben a hajbókoló udvaroncok fénylő sorai között haladt, kedve egyre jobban és jobban elborult, mert ráébredt, hogy most már valóban fogoly, és talán örökre itt marad ebbe az aranyozott ketrecbe zárva,…” (Twain)

Aki elolvasta a Koldus és királyfit, és az elemi iskola harmadik osztályában osztálytársai nevében – megrendelésére – írt a kislányoknak (bugyuta) szerelmes verset, az a legritkább esetben iratkozott be a villamosmérnöki szakra. Aki apja garázsában transzformátort bütykölt, az sosem fog beiratkozni latin szakra. Képzeljük el, micsoda rabságban van, aki édesanyja kívánságára bankár kell, hogy legyen. Semmivel sem boldogabb az a transzformátort bűvölő gyermek, akit édesanyja esténként a tv képernyőn akar látni, és aki emiatt beiratkozik az újságíró iskolába.

Mi van azokkal, akik a helyükön vannak? Az utóbbi nyolcszáz évben a bürokraták negyvenévente nekirugaszkodnak olyan iskolának, ahol a transzformátor-bűvölésre vágyót  csak transzformátor-bűvölésre okítják. A csajokat megigézőket viszont csak szerelmes versek olvasására késztetik.  Aki már olvasott tollamból néhány percet, sejti, hogy ezermester-ellenpárti vagyok. Ennek ellenére nem vetem meg, ha a transzformátor-bűvölésre vágyót  ráveszik egy kis bölcselkedésre, a csajokat megigézőknek pedig nem káros egy kis matek-filozófia. Vigyázni kell az arányokra, és főleg, hogy az oda nem illő tanítások legyenek szaftosak.