Mindegy, hogy rettegsz vagy nem, ugyanúgy kezel a „megmondó” – mutogatja Mrožek a Strip-Tease c. drámájában. Hasonlóan, mint az Emigránsokban és a Szerződésben és többi kétszemélyes drámájában, itt is kis területre összezár két távoli világot.

Egy picit tovább viszem a gondolatot a „megmondó” melletti tehetetlenségről! Az említett drámákban az egy fedél alatt vergődő emberek sokkal távolabb vannak egymástól, mint amennyire az a hely megengedi. A néhány négyzetméter területnyi zártságban (lakás, ház iroda, műhely) az emberek gondolatai fényévekre lehetnek egymásól. A hétvégén a diákoknak azt prédikáltam, hogy a travniki Andrić-olvasó közelebb van a katowicei Mrožek-olvasóhoz, mint az egy fedél alatt tengődő közösségi médiát olvasók (régen úgy mondtam volna, egymás melletti fotelból TV-t bámuló, még régebben úgy mondtam volna, a kemence körül melegedő).

Kinek milyen a közössége? A rászorultaknak vakon engedelmeskedni egyszerű. Behugyozott a túl fiatal, vagy túl öreg rokonod? Tisztába teszed, de ezzel nem közelítettetek egymáshoz. A régi bölcseség talán a legkevésbé rosszul írja le a közelség-távolság fogalmát: Drágám, te is arra gondolsz amire én? – Igen, csak nem veled. Így van ez a túl fiatal, vagy túl öreg rokonoddal is. Szintén így van a cinkosoddal is: „Az ember még akkor sem figyel a felebarátjára, ha azért fizetik“ – írja Mrožek a Magány című írásában. És ismét a régi erkölcsi dilemma: kire tudunk odafigyelni, vagyis ki van közel? Semmit sem kell tenni a közelség önlétrehozásához! Talán ez az önlétrehozás (autopoiézis) maga az emberek közösségében. Talán meg kellene érteni a kauzalitásmentes véletlent.

De jó lenne, ha meg tudnék szabadulni azoktól a kritikáktól, amelyek keresik az emberek közötti önlétrehozódott közelség-távolság okát! Nem kell megmagyarázni, érthetjük anélkül is a megmondómentes, önlétrehozódott szomszédságot. A szimbólumoknak a közösségi élet által tudunk olvasatot adni, és ezek megteremtik, vagy megsemmisítik  a „szomszédságot“ – hasonlóságot és/vagy különbséget.