Ki nem állhatom az elcsépelt mondásokat, amelyekkel a „mezőbelépési” adót megspórolók kérkednek. Minél gyorsabban jut el egy villám-híresztelés a memóriánkba, annál inkább a felszínen marad. Azok az üzenetek, amelyek gyermekkortól kezdve gyakran érkeztek, örökre megmaradnak. A hipotézis-tézis rengeteg formában bombázott mindenkit. Nagyon kevés embert néha-néha megtalált a tézis-antitézis-szintézis. Az első a meggyőz(őd)ésről, az igazolásról szól, a másik viszont a gondolkodásról.

A „mező” alakul, ha nem erőszakoljuk meg az alakítását: a neves laboratóriumok eredményei nagy port kavarnak. A kíváncsi ember formálja a mezőt, de a mező is formálja őt. Többször indultam csinálni egy mezőt, ahol a bürokrata nem hirdeti az egyetlen igazolt cselekedetet és nem becsméreli a gondolkodókat. Néhányszor sikerült is. Sok időbe tellett, mire magyarázatot találtam arra, hogy négy évig simán ment. A ki-belépési adó láthatatlan szabályai tartják életben a gondolkodók bürokrata-mentes közösségét. Most sem látom kristálytisztán a szabályokat, de az összkép dereng. Nekem – belépési adószedőnek – egy idő után a kilépési adó olcsóbb volt, mint a belépési adó, oda, ahova a bürokraták négy év alatt megfizetik a belépési adót. A mezőben az ottlévők egy ott kialakult (megteremtődött) metafora nyomán közelednek vagy távolodnak egymástól.

Mindegy, hogy szeretjük vagy rühelljük egymást – nem az határozza meg a közelségünket a mezőn belül. A lényeg az, hogy ugyanazon a metafora–alapú narratíván olyan közel kerültünk, hogy utálhatunk, vagy imádhatunk. A rászoktatást a bölcselkedő mezőre (kávéházra) lehetetlen gyorsítani. Aki inasnak szegődik a bölcselkedő mezőbe, gyakran türelmetlen. Láthatatlan a folyamatos változás. Mint a villámcsapás a derült égből fog megteremtődni egy új metafora vagy nem.