Az öreg mérnökök valamikor azt mondták a fiatal mérnöknek: Öcskös, az Egyetem után a munkahelyen meg kell tanulnod, hogy mennyi egy méter és mennyi egy kiló. Sosem mondták, hogy mérd meg a melós elégedettségét. A melós elégedettségét figyelték, nem is félévente, hanem állandóan.

Mértem stopperórával, mérlegel és colstokkal, de sosem mértem kérdőívvel. Negyven éve figyelem a huszonévesek tanulását, de sosem próbálkoztam megmérni, elégedettségüket – azt láttam a szemükben. Látom, hogy a digitális bennszülött diákok mennyire unatkoznak a digitális bevándorló tanárok buherálta, és a digitális bevándorló pénzeszsák-gondnokok által finanszírozott edutainment valamik mellett.

Ebből semmiképen sem következik, hogy unokáink a többszázoldalas tankönyvekre, de az sem, hogy a Dropboxba vagy a Moodle-ba felpakolt szövegekre vágynak. Mi sem, és a mi szüleink sem vágytak hosszú szövegekre.

Mindennek ellenére sok diák akar tanulni. Ne kérdezzük meg őket, hogy miből, hiszen ez a szótlan tudásuk. Szavakba önthetetlei, hogy milyen tanárt és tananyagot szeretnének. Többségük le akarta és akarja rázni a vizsgát. A kisebbség jó tanárok izgalmas előadásait is várja, hiszen kíváncsi valamire – ebből következik, hogy a diák se mérje a tanárt.

Nincs mit mérni! Talán megmérhetjük súlyunkat, de anélkül is tudjuk, hogy meghíztunk amig a kérdőíveket és az email-okat buzeráltuk. Nos, megpróbálok beférni egy konferenciára, ahol elvenném a Mikulásukat.