Mi negyvenkilenc? Talán válasz? Egy levelezésnek negyvenkilenc felvonása követhetetlen. Mindössze néhány ember, oda-oda mondogatott valamit az első levél indítójának, és néha egymásnak is. Egy sírós pofa szimbólumot odanyomtam én is – üzentem, hogy vagyok és követem a követhetetlent. Visszaírtak valamit. Huszonnyolc ismert magyar szóból álló mondatból annyit nem értek, hogy sírjak tovább vagy ne. Kolléganőmet, aki néha bevállalja a gyámoltalan öregnek a gyám szerepét, kérdezem, hogy mit kell ilyenkor csinálni. – Írni egy levelet – mondja nemes egyszerűséggel. Megpróbálok kétszáz magyar szót egymás után irkálni. Nem ment.

Inkább elmentem a kocsmába, diákjaim egy új ötletét megvitatni.

A gyerekek az találták ki, hogy egy szakértőrendszerrel vizsgáljuk meg a transzdiszciplinaritásról írt több ezer cikk egy mintáját. Gyönyörű modell alakult ki. Ismét, magunkra húzzuk a világ összes akadémiai világba feltörekvőjének a haragját.

Platón, Vergilius, Dante és sokan mások is gondolkodtak a purgatóriumról, vagyis azon, hogy lehet-e hajdani bűneinkért majd a vége után vezekelni. Ők azt állítják, hogy lehet. Ideje, hogy én is elgondolkodjak róla. Lehet-e némi utószenvedéssel bepótolni a földi szenvedésék kikerülését.