Kaptam egy üveg jó vörösbort. Most látom, hogy nincs vörösboros poharam. Sosem volt. Mindig a kávéházban és vendéglőben ittam. Nekik volt, az az ő kellékük. Ciki lenne üvegből inni. Kitöltöttem egy teáscsészébe – nem tudom, hogy az honnan van. Kellene reggelizni. Hol? Valenciában? Nyolc hónappal ezelőtt voltam. Sonkát reggeliztem és pezsgőt ittam mellé pezsgőspohárból. Talán inkább Londonban? Babot és kolbászt reggelizni. Mikor is voltam Londonban? Elfelejtettem. Valahogy előkerül az emlékekből Samuel Beckett. Arról gondolkodott, hogy mikor nősült. Egyetlen dologhoz tudta kötni. Apja halálához. Kiment a temetőbe és megnézte, hogy apja mikor halt meg. Amikor visszaért akkor már az is érdekelte, hogy apja mennyit élt. Visszament a temetőbe és a születési dátumot is megnézte.

Beckettről szokták mondani: Ő nem ment sehova, csak ment. Londonban és Valenciában bezárják a szállodákat oda nem mehetek reggelizni. Akkor oda nem megyek, csak megyek.

Vörösborospohárhiány? Dehogy! Van belőlük elég ott ahol kell, hogy legyen. Beckett, talán erre is azt mondaná: „Nincs benne jövő! Jaj, van mégis”. Ha nem lesz grand-hotelben asztaltársaság akkor üvegből is lehet inni. De nem is lesz muszáj jó bort inni. Ugyanúgy, ahogy a reggeli kávézás a Grand-hotel szivarozószobája nélkül sincs! Jaj, van mégis.