Enkidu nem akart többet visszamenni az erdőbe. A városban maradt.

Gáborúr a Nagymező utcából bármikor gyalog átsétálhatott bármelyik színházba és visszafelé betérhetett egy vacsorára és néhány pohár borra. De, nem tette meg. Gergő bácsi ezt meg is tette. Gizike nagy-mezőről, ha szomszéd falúban meg akarta nézni a vándor csepűrágókat, akkor be kellett fogatni a lovakat a fiáker elé, és kocsist is rá kellett bírni a kalandra. Azt senki senkire sem erőszakolhatja, hogy színházba vagy a szomszéd falú búcsújára járjon. Géza nagyapájának nem adatott a származása se színházat kétsaroknyira, sem fiákert kocsissal.

Gizike mostanában eláraszt sekély bölcselkedésekkel: Tegnap a következőt írta: mi vagyunk az a korosztály akik a kezdetben szüleinknek most meg gyermekeinknek engedelmeskedünk. Két hiba van a mondásban: Az egyik, hogy minden korosztály kiszolgáltatottként kezdte és végezte. A másik, hogy a két kiszolgáltatottság között ezt-azt csináltunk.

Senkire sem erőszakolom, hogy éljenek a városban. Azt viszont igen, hogy gondolkodjanak el: nem csak a szín-háztól, kávé-háztól nyilvános-háztól messze, virágos és/vagy zöldség-gyümölcsös kerttel, háziállatokkal van élet. Az egyik nem jobb a másiknál. Az egyiket vagy másikat legendák által cipeljük magunkkal. 

Az első kiszolgáltatottság inkább látszik Gizikén. Visszaköltözött nagy-mezőre. Enkidu nem akart visszamenni az erdőbe. De az is lehet, hogy igen, csak nem tudjuk hiszen senki sem írta meg Enkidú sorsát amikor ismét kiszolgáltatott lett. Talán sokezer évvel ezelőtt is kiszolgáltatottan kezdtek és végeztek az emberek. Azokról akik a kettő között is azok voltak most nem spekulálok.

 „Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig…” (Mózes) Nagyjából a dédszülőkig jutnak el a ránk tukmált legendák. Habár ők is néhány korosztály legendáinak az áldozatai. Túlzás azt mondani, hogy áldozata vagyok dédszüleim legendáinak, de az viszont nem túlzás, hogy abba szerettem bele, amibe beleszeretettek.