a lecke nehezen lenyelhető része

Debrecenben próbálkozom valamivel. Azt sem tudom, hogy kit és mit próbálok. Ötpercenkén mutattam egy képet és mondtam valamit. Utána a tanulókkal írattam egy mondatot arról amit ők látnak. Egy délután megvilágosodtak: mindenki ugyanazt látta és hallotta de mégsem láthatta és hallhatta ugyanazt.

Az egyik bemutatott képemről mondtam valamit: Képzeljünk el egy ezer kilométeres utat amely mellett olyan jelek vannak amelyek csak azok ismerhetnek fel akik jártak az út némely szakaszán. Nos, ennél lefagytak a tollak. Ez volt a lecke nehezen lenyelhető része.

Íme:

Mind a hét író szülővárosában mászkáltam, sőt egyikben huszonnégy évig. Mind a hét író elvándorolt szülővárosából. Nem is keresem tovább a hasonlóságokat. Ha úgy akarom akkor mind a hét azonos ha amúgy akarom akkor nem. Ennek az útnak mentén vannak jelek. Kezdjük az első író Jelek az út mentén című könyvének első mondataival:

.

P.S.1:

Néhány éve különösen undorodom a sóhereskedéstől – ami a repülötársaságok után a szálloda bírtokosokat fertőzte meg legiinkább. „Az ember csak kétféle lehet: van, aki adni szeret, és van, aki kapni.” (Molliere: A Fösvény) Ezek a szállodák már semmit sem adnak. A bemutatott űt mentén vannak felismerhetetlen dolgok nekem is. A garasoskodó buta és képtelen látni, hogy már nincs kinek nem adni, reggelit, fütést, kényelmes ágyat, egy pezsgőt a minibárból. Régen más utak mentén voltak fösvény fogadók. A hetvenes években a balkánon néhányan használtak egy német utikönyvet (ötven márkánál olcsóbb szállások). Akkor erre azt mondtam: Csak oda megyek ahol jobb mint otthon. Volt olyan év, hogy a háromszázhatvanötből százhatvanat töltöttem szállodában, de az nem fukaréknák volt.

P:S.2:

ennél talán gazdagabb kínálata lehetne az ÚJKORSZAKI SÓHERNAK IS

Két inget és két púlóvert hoztam: nem fért rá a szállodai szobában kínált eszközre

Facebook
Twitter
LinkedIn
Email