Ma délelőtt új diákokkal kezdtem ezt a félévet. Elkezdetem prédikálni, és nemsokára jött a meglepetés. Az egyik diák beszólt.

… hogy ő kérdezne valamit. Mi van? Hol vagyunk? Nem idomításon vagyok, ahol, ha helyes választ adok akkor kapok egy csokit.

… hogy ő nem érti. Ne dicsekedjél mások elött azzal, hogy nem akarsz majd tanulni is. Ez iskola! Itt van prédikálás és utána sok olvasás. Ée akkor sem biztos. Valaki megérti valaki nem. 

A tananyag az úgy van összerakva, hogy csupa újdonság. Fizettél, és kapsz valamit, ami neked nincs. Sose adjál pénzt azért amid már van. Mi köze a szükséges új tudásnak ahhoz, hogy te érted-e vagy sem.

Valahogy túléltem a váratlan beszólást. Folytattam a prédikálást. Több kérdés nem volt. Kezdték érteni, hogy iskolában vagyunk, ahol valaki, aki tudja elmondja azoknak, akik meg akarják tudni.

Ahogy haladtam a lényeg felé, úgy vesztettem el az odafigyelőket. Már csak egy maradt talpon, amikor bemondtam, hogy vannak, akik azt hiszik, hogy a világban minden rejtvény, aminek vagy már tudjuk, vagy majd megtudjuk az egyetlen helyes megoldását. Innen már nem volt vissza út. Nem is kerestem. Ők sem! Ők hisznek abban, hogy mindenre van egyetlen helyes megoldás, csak én olyan buta vagyok aki ezt nem tudja. Csak pozitivizmus van.

Azóta is azon gondolkodom, hogy megérdemeltem-e a mai ebédemet és vacsorámat.