Harmincnégy évvel ezelőtt az akkori tanársegédekkel megnéztük az Amadeus c. filmet. Akkori tanár kollegáim azzal támadtak, hogy „táltosképzőt” akarok. Utána még néhányszor mutogattam Salieri gyónását. „Középszerűek, bárhol vagytok a világon. Feloldozlak benneteket. Én vagyok a védelmezőtök. Én vagyok a védőszentetek.” – ordibálta Salieri az Amadeusz című film végén.

Vége a monodrámám előadásainak! A színházak gondnokai tudják, hogy az a műsor, ami nem éli túl a premiert, azzal megbuktak. „Ó, te megmentő”, vagy „Öregem”. Mindkét olvasata az „ó mentorom”-nak vékony jég. Bátrak-e bátorítani azok, akik végignézték a négy felvonást?

Abból főzünk, ami a spájzban van. „A tudásvágy, mindazzal a nélkülözéssel, lemondással és áldozattal, amivel járhat.” (Bourdieu) Magyarán olyan doktorandusz és mentor van, akik annyit tesznek bele, amennyit beletesznek. Tehát a karavánok mennek, ahogy mennek. Amikor elugatom tapasztalatomat, akkor a karaván kiskorúsíthatja azt. Régi arab eredetű bölcsesség: „a kutya ugat, a karaván halad”. Szóval ugathatok én, ha a karaván halad a maga útján. Semmi gond, hiszen az én dolgom az, hogy ugassak, a karaváné meg, hogy haladjon. Az ugatás néha elterelheti a karavánt és néha nem. Bourdieu a következő gonddal próbál megbirkózni: „Hogyan lehet megvásárolni ezt az annyira személyhez kötött tőkeformát anélkül, hogy a személyt magát megvásárolnánk — hiszen ezzel elveszne a függetlenség látszatán nyugvó legitimációs hatás”. Lophatnám tovább Bourdieu szövegét, hiszen jobbat nem tudok, rosszabbat meg baromság lenne leírni.

Akik jártak már néhányszor a kitaposott úton másként, jobban ódzkodnak, mint azok, akik reménykednek a kitaposott út csapdamentességében. Nem kell, hogy mindenki szeressen, de „elszalasztottad, hogy tanulj tőlem”, szoktam mondani azoknak, akik féltik a „téves-tudásukat” (ez más, mint a „semmittudás”), amivel tagnak lehet lenni a hasonszőrűek közösségében.